A nő keresni kezdte. Végigjárta a környék összes menhelyét, faggatta a szociális munkásokat, mutogatott fényképeket. Senki sem tudott semmit. Senki sem látta őt.
Csak egy idős ápolónő a kórházban mondott valamit hosszú hallgatás után:
— Nem maga az első, aki így írja le őt. De ilyen kislány… évekkel ezelőtt halt meg. Itt. Ebben a kórházban. Senki sem látogatta. Senkinek sem kellett.
Egy este, amikor a nő visszatért új, szerény lakásába, különös borítékot talált az ajtaja előtt. Nem volt rajta se cím, se aláírás. Belül egy gyerekrajz: egy férfi és egy nő fogják egymás kezét, felettük nap süt, mellettük egy kislány áll szárnyakkal.
A hátoldalon csak két szó állt:
„Sikerült.”
A nő a szívéhez szorította a rajzot. És abban a pillanatban megértette – már nem keres. Mert a válasz végig ott volt mellette. Nem az újságokban, nem az iratokban, nem a pénzben…
Hanem az emberi szívben, amely végre felébredt.
Tavasszal, amikor elolvadt a hó, úgy döntött, utoljára visszamegy abba a kórházba. Csak le akart ülni arra a padra, emlékezni. Csendben, kamerák és emberek nélkül. Egyedül.
Leült. Nézte az üres eget.
